Sziasztok!
Már több, mint egy hete, hogy vissza jöttem. Találkoztam pár barátommal, aminek nagyon örülök, mert hiányoztak. Jó volt újra látni őket.
Ezen kívül a japán nyelv tanulást sem hagytam abba. Neki fogtam a nyelvtani részek átismétlésének, új szavak és kanji-k tanulásának. Igaz, hogy egyedül tanulok, de megpróbálok minél többet kihozni így is magamból.
Hoztam pár képet, még a haza útról.
Először is a bolt, ahova még utoljára gyorsan beszaladtam, hogy legalább egy kis japán édességet tudjak hozni a barátaimnak.
Eléggé ki volt fosztva:
Ezután vettem búcsút Ayaka-tól, és mentem az átmeneti szállásra.
Itt aludtam:
Vagyis csak aludtam volna, ha tudtam volna. De mivel nem tudtam, még csináltam képet a redőnyön keresztül:
A reptérre menet:
Az ég, amit úgy szeretek.
És már a reptér:
Mivel rengeteg volt a külföldi, nem mertük a csomagjainkat magukra hagyni, mindig vmelyikünk vigyázott rá.
Amúgy Japánban elég ritka a lopás. Ha ott felejtesz vmit véletlenül, szaladva viszik utánad :)
És a biciklik nincsenek ám oda láncolva vmihez, mint nálunk. Ráadásul sok esetben ez sem védi meg. Japánban általában olyan a bicikli zár, hogy hozzá van építve a biciklihez, és csak el kell fordítani egy kis kart, majd kattan a zár, és már nem is lehet tolni a biciklit. Persze ilyesmi itthon nem akadályozná meg a tolvajokat, mert akár a hátukon cipelve is elvinnék. A mi házunk lakóinak a biciklijeu mindig, éjjel-nappal az utcán voltak, csupán ezzel a kerék zárral biztosítva. Érdekes módon, nem tűnt el egyik sem. Nem úgy mint az enyém itthon, Magyarországon, zárt ajtó mögül, a panel lakás biciklitárolójából...
És az esernyőket is kint tárolják az ablakba akasztva. Érdekes módon, egyiknek se kélt lába...
Ehhez a témához kapcsolódik még az is, amivel az egyik nagyobb boltban találkoztam, méghozzá az önkiszolgáló fizetési rendszer. Ez úgy néz ki, hogy oda battyogsz az egyik árlehúzó gépecskéhez, a kosaradból egyesével MINDEN vásárolni kívánt dolgot szépen lehúzol, majd megnyomod a kész gombot. Ekkor kiírja a gép a fizetendő összeget, te bedobálod a pénzt, megkapod a blokkot, és már mehetsz is. És senki nem figyeli, hogy valóban mindent lehúztál-e. A közelben van egy hölgy, aki, ha elakad az ember segít, de amúgy a saját kis dolgával van elfoglalva.
És akkor visszatérve a hazaúthoz.
Ezeket a darvakat még Narita reptéren hajtogattam, és ott is hagytam őket, hogy vigyázzanak helyettem is Japánra. Sajnos ennél többet nem tudtam tenni értük :(
Remélem, hogy aki megtalálta őket, legalább egy kis mosolyt sikerült vele az arcára csalnom.
A japánoknak a daru egy fontos jelkép, ezért is hajtogat most mindenki darvakat.
A repülő:
És még egy utolsó kép a helyről, ahol rövid idő annyi szép emléket kaptam. Tokyo.
A kép, ahogy egyre távolodunk...
Hiányzik. Nagyon. Hiányzik az iskola. Hiányoznak a tanórák, a mindig kedves tanárjaink, az osztálytársaim. Hiányoznak a közös nevetések az osztálytársaimmal. Hiányzik a reggeli vonatozás, az első vonaton való heringeződés, majd a már a 3. vonatra való átszállás utáni vonaton való alvás. Hiányzik az a sok körülöttem utazó ember, akik mind a alszanak, a mobiljukat nyomkodják, vagy a PSP-jükön játszanak, esetleg könyvet vagy mangát olvasnak. Hiányoznak a zsúfolt vonatállomások. A bolt, ahol mindig vásároltam. Az a CD bolt, ami előtt mindig elmentem, és aminek mindig magamban köszönetet mondtam, hogy találkozhattam YamaPi-vel. Hiányzik az az öreg bácsi, aki Houya állomáson dolgozik, és minden reggel vidáman kívánt jó reggelt. Hiányzik az az idősebb úr is, aki reggelente állomásra menet mindig szembe jött velem, és mosolyogva szép napot és kitartás kívánt anélkül, hogy valaha is beszéltünk volna. Hiányzik a kedves boltos bácsi is, aki az iskola melletti kis boltban dolgozik. Hiányoznak a finom ételek. Hogy majdnem minden este Ayaka-val közösen főztünk vacsorát. A közös tanulások, magazin fordítások. A hétfő esték, mikor együtt néztük izgatottan Miura Haruma dorama-jat. Hiányzik, ahogy Ayaka zongorázott. Még az is hiányzik, amikor alig hallottam emiatt a TVt. Hiányzik, hogy Ayaka mennyire szereti a zsiráfokat. Hiányoznak a hideg reggelek, amikor a fűtés nélküli szobámban rekord sebességgel öltözködtem. És a szűk kis szobám is hiányzik. És a vonat hangja, ami pont a teraszunk előtt ment el. Hiányzik Takeshi is. Amikor félig magyarul, félig japánul magyarázott.
Hiányoznak azok a bokrok, amiken azok a gyönyörű virágok nyíltak, még a dermesztő hidegben is. Hiányzik azoknak a csúnya kocka autóknak a látványa.
Hiányoznak a Che-vel való beszélgetések a haza felé tartó vonaton. Hogy amikor nem értettük, mit akar a másik, akkor kézzel-lábbal, vagy esetleg rajzokkal illusztrálva magyaráztuk el, hogy mit is akarunk elmondani.Hiányzik Joel is, a sok idiótaságával együtt. Che és Ayaka. Ők hiányoznak a legjobban. Tőlük rengeteg kedvességet kaptam, pedig Ayakával alig, Che-vel pedig csak akkor ismerkedtem meg. Ezt soha nem fogom tudni nekik kellően megköszönni.
És még rengeteg dolog hiányzik, sokáig folytathatnám a sort. De így is eleget írtam már. Igazából nem akartam panasz blogot írni, de ez most így alakult. Köszönöm annak, aki végig szenvedte magát rajta.
Sajnos a hírek továbbra sem biztatnak sok jóval :( Az aggódásom semmit sem csökkent.
Aggódom azért a sok emberért, az országért. Szörnyű, hogy már eddig is mennyi embernek kellett szenvednie, nagyon remélem, hogy sikerül megoldani a helyzetet, és nem lesz több áldozat.
A gyerekre már veszélyes a csapvíz, és Ayaka mondja, hogy már zöldséget se nagyon esznek. :'(
Legyen már vége, nem érdemli meg Japán ezt a sok szörnyűséget.
Már több, mint egy hete, hogy vissza jöttem. Találkoztam pár barátommal, aminek nagyon örülök, mert hiányoztak. Jó volt újra látni őket.
Ezen kívül a japán nyelv tanulást sem hagytam abba. Neki fogtam a nyelvtani részek átismétlésének, új szavak és kanji-k tanulásának. Igaz, hogy egyedül tanulok, de megpróbálok minél többet kihozni így is magamból.
Hoztam pár képet, még a haza útról.
Először is a bolt, ahova még utoljára gyorsan beszaladtam, hogy legalább egy kis japán édességet tudjak hozni a barátaimnak.
Eléggé ki volt fosztva:
Ezután vettem búcsút Ayaka-tól, és mentem az átmeneti szállásra.
Itt aludtam:
Vagyis csak aludtam volna, ha tudtam volna. De mivel nem tudtam, még csináltam képet a redőnyön keresztül:
A reptérre menet:
Az ég, amit úgy szeretek.
És már a reptér:
Mivel rengeteg volt a külföldi, nem mertük a csomagjainkat magukra hagyni, mindig vmelyikünk vigyázott rá.Amúgy Japánban elég ritka a lopás. Ha ott felejtesz vmit véletlenül, szaladva viszik utánad :)
És a biciklik nincsenek ám oda láncolva vmihez, mint nálunk. Ráadásul sok esetben ez sem védi meg. Japánban általában olyan a bicikli zár, hogy hozzá van építve a biciklihez, és csak el kell fordítani egy kis kart, majd kattan a zár, és már nem is lehet tolni a biciklit. Persze ilyesmi itthon nem akadályozná meg a tolvajokat, mert akár a hátukon cipelve is elvinnék. A mi házunk lakóinak a biciklijeu mindig, éjjel-nappal az utcán voltak, csupán ezzel a kerék zárral biztosítva. Érdekes módon, nem tűnt el egyik sem. Nem úgy mint az enyém itthon, Magyarországon, zárt ajtó mögül, a panel lakás biciklitárolójából...
És az esernyőket is kint tárolják az ablakba akasztva. Érdekes módon, egyiknek se kélt lába...
Ehhez a témához kapcsolódik még az is, amivel az egyik nagyobb boltban találkoztam, méghozzá az önkiszolgáló fizetési rendszer. Ez úgy néz ki, hogy oda battyogsz az egyik árlehúzó gépecskéhez, a kosaradból egyesével MINDEN vásárolni kívánt dolgot szépen lehúzol, majd megnyomod a kész gombot. Ekkor kiírja a gép a fizetendő összeget, te bedobálod a pénzt, megkapod a blokkot, és már mehetsz is. És senki nem figyeli, hogy valóban mindent lehúztál-e. A közelben van egy hölgy, aki, ha elakad az ember segít, de amúgy a saját kis dolgával van elfoglalva.
És akkor visszatérve a hazaúthoz.
Ezeket a darvakat még Narita reptéren hajtogattam, és ott is hagytam őket, hogy vigyázzanak helyettem is Japánra. Sajnos ennél többet nem tudtam tenni értük :(
Remélem, hogy aki megtalálta őket, legalább egy kis mosolyt sikerült vele az arcára csalnom.
A japánoknak a daru egy fontos jelkép, ezért is hajtogat most mindenki darvakat.
A repülő:
És még egy utolsó kép a helyről, ahol rövid idő annyi szép emléket kaptam. Tokyo.
A kép, ahogy egyre távolodunk...
Hiányzik. Nagyon. Hiányzik az iskola. Hiányoznak a tanórák, a mindig kedves tanárjaink, az osztálytársaim. Hiányoznak a közös nevetések az osztálytársaimmal. Hiányzik a reggeli vonatozás, az első vonaton való heringeződés, majd a már a 3. vonatra való átszállás utáni vonaton való alvás. Hiányzik az a sok körülöttem utazó ember, akik mind a alszanak, a mobiljukat nyomkodják, vagy a PSP-jükön játszanak, esetleg könyvet vagy mangát olvasnak. Hiányoznak a zsúfolt vonatállomások. A bolt, ahol mindig vásároltam. Az a CD bolt, ami előtt mindig elmentem, és aminek mindig magamban köszönetet mondtam, hogy találkozhattam YamaPi-vel. Hiányzik az az öreg bácsi, aki Houya állomáson dolgozik, és minden reggel vidáman kívánt jó reggelt. Hiányzik az az idősebb úr is, aki reggelente állomásra menet mindig szembe jött velem, és mosolyogva szép napot és kitartás kívánt anélkül, hogy valaha is beszéltünk volna. Hiányzik a kedves boltos bácsi is, aki az iskola melletti kis boltban dolgozik. Hiányoznak a finom ételek. Hogy majdnem minden este Ayaka-val közösen főztünk vacsorát. A közös tanulások, magazin fordítások. A hétfő esték, mikor együtt néztük izgatottan Miura Haruma dorama-jat. Hiányzik, ahogy Ayaka zongorázott. Még az is hiányzik, amikor alig hallottam emiatt a TVt. Hiányzik, hogy Ayaka mennyire szereti a zsiráfokat. Hiányoznak a hideg reggelek, amikor a fűtés nélküli szobámban rekord sebességgel öltözködtem. És a szűk kis szobám is hiányzik. És a vonat hangja, ami pont a teraszunk előtt ment el. Hiányzik Takeshi is. Amikor félig magyarul, félig japánul magyarázott.
Hiányoznak azok a bokrok, amiken azok a gyönyörű virágok nyíltak, még a dermesztő hidegben is. Hiányzik azoknak a csúnya kocka autóknak a látványa.
Hiányoznak a Che-vel való beszélgetések a haza felé tartó vonaton. Hogy amikor nem értettük, mit akar a másik, akkor kézzel-lábbal, vagy esetleg rajzokkal illusztrálva magyaráztuk el, hogy mit is akarunk elmondani.Hiányzik Joel is, a sok idiótaságával együtt. Che és Ayaka. Ők hiányoznak a legjobban. Tőlük rengeteg kedvességet kaptam, pedig Ayakával alig, Che-vel pedig csak akkor ismerkedtem meg. Ezt soha nem fogom tudni nekik kellően megköszönni.
És még rengeteg dolog hiányzik, sokáig folytathatnám a sort. De így is eleget írtam már. Igazából nem akartam panasz blogot írni, de ez most így alakult. Köszönöm annak, aki végig szenvedte magát rajta.
Sajnos a hírek továbbra sem biztatnak sok jóval :( Az aggódásom semmit sem csökkent.
Aggódom azért a sok emberért, az országért. Szörnyű, hogy már eddig is mennyi embernek kellett szenvednie, nagyon remélem, hogy sikerül megoldani a helyzetet, és nem lesz több áldozat.
A gyerekre már veszélyes a csapvíz, és Ayaka mondja, hogy már zöldséget se nagyon esznek. :'(
Legyen már vége, nem érdemli meg Japán ezt a sok szörnyűséget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése