Sziasztok :)
Most egy filmes élménybeszámoló fog következni.
Kristóftól karácsonyra azt kaptam ajándékba, hogy elmentünk megnézni a moziba a 47 ronint, amit már azóta nagyon vártam, hogy először hallottam róla, hogy forgatják *-* Nem mellesleg a film nagy részét itt forgatták Magyarországon.
A film egy híres japán legendát, ahogy a címéből is kiderül, a 47 ronin legendáját dolgozza fel némi fantasy elemekkel megspékelve.
Rám nagy hatással volt a film, többször is küzdöttem a könnyeimmel és végén pedig sírva távoztam. A kritikusok írásait olvasva ők nem osztják a véleményemet ennek a filmnek a nagyszerűségéről, de én ezt nem filmkészítői oldaláról néztem, hanem történeti és lelki oldaláról. A japán kultúra ismeretének a hiányában ezt a filmet nem lehet szerintem teljesen mérvadóan megítélni, így az ilyen kritikusok véleményére nem adok. A technikai hibák pedig addig nem érdekelnek, amíg az én laikus szememet nem szúró dolgok vannak benne.
Én már úgy mentem a moziba, hogy ismertem a történetet, és a japán gondolkodás módot is valamennyire, valamint a kultúrában sem vagyok teljesen járatlan. Viszont talán aki csak beült megnézni, mert érdekesnek tűnt az előzetes alapján, az nem biztos, hogy mindent teljesen megértett a filmből.
A történet röviden, hogy van egy félvér számkivetettünk, Kai, akit tenguk (mitikus japán lények, nem épp pozitív megítéléssel) neveltek fel, de megszökött tőlük. Viszont az emberek nem fogadták éppen tárt karokkal. Őt alakítja Keanu Reeves.
A film az ősi japánban játszódik, amikor még sógun uralkodott az ország felett és a hatalom alapja a föld volt, amit daimyo-k birtokoltak. Az ő szolgálataikban álltak a szamurájok. Kira nagyúr is daimyo, sajnos nem a jobbik fajtából és nagyobb hatalomra akart szert tenni, ezért egy boszorkány segítségével csapdát állít egy másik daimyo-nak, aki így kénytelen lesz seppuku-t, vagyis rituális öngyilkosságot elkövetni. A szamurájok, élükön Oishival (Hiroyuki Sanada), a vezetőjükkel ezáltal gazdátlan szamurájokká, vagyis roninokká válnak. A sógun tisztában van vele, hogy meghalt uruk becsületének visszaszerzése érdekében a szamurájok bosszút akarnak majd állni Kira nagyúron, ezért halál büntetés terhe mellett megtiltja nekik. A gyász ideje egy év. Erre az egy évre Oishi-t egy hideg verembe zárják, hogy akaratát megtörjék. De egy japán, főleg egy szamuráj akaratát nem olyan könnyű megtörni, főleg ha becsületről van szó. Így szabadulása után rögtön el is megy, hogy kiszabadítsa Kai-t, akit rabszolga hajóra vittek el gladiátornak. Kai volt az egyetlen, aki képes volt észrevenni a boszorkányt és harci jártassága is nagy segítségükre lesz. Eközben Oishi fia, Chikara (Akanishi Jin) apja utasítása szerint összegyűjti a szamurájokat. A szamurájok először nem örülnek Kainak és nem akarják befogadni, de a történések előrehaladtával belátják tévedésüket és megkapja a két kardot, ami annak a jele, hogy elismerték igazi szamurájnak. (Abban az időben a kardviselés joga a szamurájoké volt, és minden szamurájhoz két kard tartozott.)
Innen spoiler következik, szóval aki nem látta a végét és nem szeretné tudni előre, az a következő részt ugorja át :)
Végül elérkezik a bosszú pillanata, sikerrel is járnak, a gonosz Kira nagyúr fejét veszik és visszanyerik uruk becsületét. Ezzel a saját halálos ítéletüket is aláírták, hiszen a sógun parancsa ellen cselekedtek. Természetesen tettük következményével ők mindvégig tisztában voltak. A sógun azonban belátja, hogy a becsület és a hűség vezérelte tettüket, ezért megérdemlik, hogy becsülettel menjenek a halálba, és ne közönséges módon, megalázóan felakasszák őket. Megkapják a seppuku kiváltságát, vagyis önkezűleg vethetnek véget életüknek, ami akkoriban nagy tisztességnek számított.
Azt viszont nem értettem és nem is tetszett, hogy a végén a seppuku-nál nem voltak segítők, pedig az elengedhetetlen része egy ilyen "szertartásnak".
A film főszereplője inkább volt Oishi, mint Kai, aki csak egy megtűrt lévén sokat nem is szólhatott. Nagyon örültem neki, hogy Jin is elég sok szerepet kapott, mint Oishi fia ^^ A film jól bemutatja a szamuráj, a japán gondolkodásmódot, hogy milyen fontos a becsület, a hűség, valamint a miénktől teljesen eltérő halálfelfogást, bár utóbbihoz azért némi előismeretre is szükség van, nem dokumentum film révén nem derülhetett ki minden a rituális öngyilkosság szellemi és kulturális hátteréről, ami számunkra a kultúránkból adódóan nagyon hátborzongató és idegen. Ennek ellenére is mérhetetlen tiszteletet és elismerést váltott ki bennem a szamurájok tette, hiszen vállalták a halált, hogy visszaszerezzék uruk becsületét. (Ez a japán felfogás szerinti újjászületés miatt is fontos) Így méltósággal és büszkén halhattak meg.
Egy másik
blogban olvastam a következőket:
" A nyugati emberek igazán tanulhatnának a japánoktól. Engem ámulatba ejt
az az elhivatottság, az a szellemi felljebbvalóság, ami a japánokra
jellemző. Csodálatos nép az övék. Sokan csak hűvös, kimért, az
érzelmeiket elfojtó embereket látnak bennük, holott az egész kultúrájuk
igazából arra épül, hogy vannak nagyobb és jobb dolgok a világon, mint
egy emberi élet, s ezekért igazán érdemes utolsó lehelletünkig küzdeni, s
akár meg is halni érte. Náluk az eszmék és nézetek nem csak szépen
csengő szavak. Ők nap mint nap eszerint élnek. Számukra a becsület nem
csak üres frázis, hanem szent dolog, amit mindenek fölött tisztelni
kell, és betartani. Bámulatos, hogy egy jó ügy mellett milyen
elszántsággal képesek kitartani, nem számítva mindazt, amit maguk mögött
kell hagyniuk. Teszik, amit tenniük kell, ami a kötelességük, amit a
becsületük megkövetel. Tökéletes fegyelem, elhivatottság, méltóság és
hűség - ez jellemző a szamurájokra."
(Az előzetes szerintem nem sikerült vmi jól, mert úgy mutatja be, mintha Kai főként egy őt ért sérelmet akarna megtorolni... de látványosnak látványos)
Szerintem egy nagyon jól sikerült film lett, de aki látványos akciójeleneteket vár, az ne ezt a filmet válassza. A fantasy elemek engem különösebben nem zavartak, de meglettem volna nélkülük is, hiszen ez egy remek történet, ami nem szorul rá, hogy megtömjék még fantasy elemekkel is.
Nagyon örülök, hogy láttam és biztos vagyok benne, hogy még sokszor megfogom nézni. :)
Az idei karácsonyom volt az eddigi legrendhagyóbb és a legkevésbé karácsonyos karácsonyom. Azt leszámítva is, hogy ez volt az első alkalom, hogy a családomtól külön töltöttem ezt az ünnepet, sok különbséget szolgáltatott egy idegen, ráadásul nem is keresztény országban töltött karácsony.
